Részlet Z.Kárpát Dániel – Háborúk a vízért a XXI. században c. könyvéből: Sötét felhők – A vízügyi helyzet következményei
„Egy valami bizonyos: az emberiség történelme folyamán az idő nagy részében képes volt harmóniában élni a Természettel, és ezek többnyire a fejlődés időszakai voltak. Persze ide datálható rengeteg háború, pusztítás is, de keserű éllel megjegyezhetjük, hogy ezekben az esetekben az ember legalább csak saját magát perzselte, környezete nem észlelt sokat butaságából…
Persze átestünk a kollektív fejlődés fontos lépcsőin, mely lépések soha nem egy-egy embernek voltak köszönhetők, mindig közös teljesítmények álltak mögöttük. Ezért sivár lelkivilágra vall az, amit a harmadik évezred Magyarországán érzünk, hiszen a többség egy-egy ember hatalomra kerülésében látja mindennek a kulcsát, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy annak az egy embernek semmi esélye nincs komoly teljesítményt nyújtani egyedül.[
[Mi mindannyian egyedüli Teremtők, alkotók vagyunk, de csak közösségben tudunk nagy eredményeket létrehozni. Szellemi Teremtőképességünk pedig nem fér össze azzal a függőségi viszonnyal, amit a mai világ ránk erőltet. Mi független Létezők, nem szorulunk velünk egyenlő szinten lévő, vagy morálisan alattunk állók vezetésére, csak annak szabad engedelmeskednünk, aki mind szellemi, mind morális képességeiben felettünk áll. Ezért a politika nem lehet megoldás semmire!]
Kitörni azért nehéz, mert a média uralma, vezetőink két arca mind ezt a lelkületet erőltetik ránk, érdekes módon ugyanazt, amit a nemzetközi szervezetek érdekei is „megkívánnak” tőlünk. Pont azon nemzetközi szervezetek érdekei, melyeknek a mai állapotok köszönhetők… Hogy lehet összefoglalni ezt a helyzetet? Az emberiség végső válsága, utolsó előtti stációja, amikor végleg eldől, hogy képes-e kiemelni fejét a koszból. Ez nem a vezetőink, hanem a mi felelősségünk.
Azok a multinacionális bűnszövetkezetek, melyek létrehozták a Földön tapasztalható szűkösséget, nélkülözést és emberek milliárdjainak szenvedését, sokadszor vannak jelen a történelem színpadán. A Római Birodalom, a gyarmatosítók szenvtelensége, a Harmadik Birodalom ostoba és önhitt őrjöngése, a legvéresebb sztálini diktatúra mind-mind kellékei, díszletei a „nagy előadásnak”, melyek során az aktuális birodalom mindig másokat elnyomva terjeszkedett, és mindig barbárnak tartotta azt, aki a határain kívül él. A mai globális világrend is ezt gondolja például a harmadik világról, de egyfajta gazdasági rasszistaként rangsort állítanak fel a többi országról, beleértve hazánkat is. Néhol elviselhető szinten jelennek meg, máshol totálisan elnyomják azt, ami helyi, ami csak az ott élőknek értékes
.
Hogy hol mit tesznek? Ezek a döntések mindig a központban születnek, mely ma már nem Róma, hanem a sötét irodák mélye. [Egyébként Róma soha nem volt valójában központ a szó nemes értelmében.] Ebből látszik, hogy a régi „hagyomány” sem változott: egy maroknyi kisebbség uralkodik a „birodalom” felett, tönkretéve a csendes többség életét.
Ez egy ezredéves folyamat, mely alól az emberiség mai napig nem tudott kiszabadulni. Mi erre a bizonyíték? Már a római kor előtt is úgy lehetett gyarmatosítani, birodalmat építeni, ha a birodalom vezető elitje megtalálta a tartományokban, a periférián azokat az ügynököket, akik az érdekeiben eljárnak. Ezek az ügynökök sokkal jobban ismerték a helyi szokásokat, és azt, hogy hogyan lehet kijátszani az adott tartomány eljárási rendjét, szokásjogát, és hogyan lehet csendben átalakítani az egész életet úgy, ahogy az a birodalomnak megfelel. A rómaiak ugyanezt fejlesztették tökélyre, csakhogy pont abba pusztultak bele (sok más birodalom mellett), hogy túl sok jogkört osztottak ki a perifériákra, tehát a központ véglegesen elgyengült. Az elgyengülést minden esetben az összeomlás követte: már túl sokat költöttek erejük fenntartására, és túl keveset a fejlődésre.
A fenti taktikát alkalmazza a cégvilág és az amerikai birodalom is, mely a globális világ fellegvára. Helyi ügynökeink a leányvállalatok, és a helyi, jól megfizetett és támogatott kormányok. Mivel ma már a nagy cégek támogatása is nagyban befolyásolja egy adott ország választási eredményeit (gondoljunk csak bele, egy párt miből finanszírozná a média-megjelenéseket, reklámokat…), az lesz helytartó, aki betartja a globális játékszabályokat. Hogy ezekbe mi nem fér bele? A saját nemzeti érdekek képviselete. Ezért egyre több a lázadó, a rendszer összeomlása egy-két évtized kérdése.
Csakhogy a multinacionális uralom nem úgy működik, mint a klasszikus birodalom: akár túl is élheti a központ összeomlását, legalább is ideig-óráig. [De nem fogja.] …[Összességében] elengedhetetlen , hogy helyi ellenállást is kifejtsünk, melynek legegyszerűbb eszköze a multinacionális termékek és bevásárlóközpontok teljes bojkottja. Magyarországon azt sulykolják, hogy ez nem működhet, mert a fogyasztókat, csak az árak mozgatják. Nem ezért nem működött eddig [az ellenállás], hiszen a „fogyasztók” pár országgal nyugatabbra és keletebbre is az árakkal törődnek, mégis mind a két régióban képesek voltak tönkretenni teljes cégcsoportokat azzal, hogy nem vásárolták termékeiket, mert tudták, hogy életminőségük javításának érdekében ez az ellenállás elengedhetetlen!
Hazánkban tehát az a baj, hogy nem tiszták a fejek.
Viszont saját és kollektív tapasztalat az, hogy ahol a valós információk terjedni kezdenek, ott a búvópatak folyammá válik, és az emberek elkezdenek figyelni magukra, belülre.
Példa: mikor Magyarországon az egyik környezetvédő szervezet okosan ismertette a közvéleménnyel (már azokkal, akiket elért szórólapokon keresztül…), hogy a hazánkban árult rágógumik többsége cukor helyett aszpartammal édesített, mely köztudottan káros anyag (visszafordíthatatlan agykárosodást és idegrendszeri zavarokat okozhat), több településen egyszerűen abba kellett hagyni a rágógumik árusítását, annyira nem volt rájuk kereslet.
A Danone-botrány idején hivatalos céges-kimutatáshoz nem lehetett jutni arról, hogy mennyit esett a cég forgalma, de azt nem lehetett nem észrevenni, hogy sok tisztességes boltos pultjairól eltűntek a danone termékei.
Ugyanígy kell eljárni minden egyes olyan multival, ami szűkösségünkből gazdagszik meg.
Ez a kitétel igaz a vízipar cégeire és a vízkészleteket vásárló új tulajdonosokra is, hiszen egyre vészesebben fogyó értéket birtokolnak, mely, mint az élet ajándéka, nem is lehetne magántulajdon. Ha nem teszünk semmit, a helyzet romolhat.
Tekintsünk a jövőbe!Részlet Z.Kárpát Dániel – Háborúk a vízért a XXI. században c. könyvéből: Sötét felhők – A vízügyi helyzet következményei
„Egy valami bizonyos: az emberiség történelme folyamán az idő nagy részében képes volt harmóniában élni a Természettel, és ezek többnyire a fejlődés időszakai voltak. Persze ide datálható rengeteg háború, pusztítás is, de keserű éllel megjegyezhetjük, hogy ezekben az esetekben az ember legalább csak saját magát perzselte, környezete nem észlelt sokat butaságából…
Persze átestünk a kollektív fejlődés fontos lépcsőin, mely lépések soha nem egy-egy embernek voltak köszönhetők, mindig közös teljesítmények álltak mögöttük. Ezért sivár lelkivilágra vall az, amit a harmadik évezred Magyarországán érzünk, hiszen a többség egy-egy ember hatalomra kerülésében látja mindennek a kulcsát, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy annak az egy embernek semmi esélye nincs komoly teljesítményt nyújtani egyedül.[…]
[Mi mindannyian egyedüli Teremtők, alkotók vagyunk, de csak közösségben tudunk nagy eredményeket létrehozni. Szellemi Teremtőképességünk pedig nem fér össze azzal a függőségi viszonnyal, amit a mai világ ránk erőltet. Mi független Létezők, nem szorulunk velünk egyenlő szinten lévő, vagy morálisan alattunk állók vezetésére, csak annak szabad engedelmeskednünk, aki mind szellemi, mind morális képességeiben felettünk áll. Ezért a politika nem lehet megoldás semmire!]
Kitörni azért nehéz, mert a média uralma, vezetőink két arca mind ezt a lelkületet erőltetik ránk, érdekes módon ugyanazt, amit a nemzetközi szervezetek érdekei is „megkívánnak” tőlünk. Pont azon nemzetközi szervezetek érdekei, melyeknek a mai állapotok köszönhetők… Hogy lehet összefoglalni ezt a helyzetet? Az emberiség végső válsága, utolsó előtti stációja, amikor végleg eldől, hogy képes-e kiemelni fejét a koszból. Ez nem a vezetőink, hanem a mi felelősségünk.
Azok a multinacionális bűnszövetkezetek, melyek létrehozták a Földön tapasztalható szűkösséget, nélkülözést és emberek milliárdjainak szenvedését, sokadszor vannak jelen a történelem színpadán. A Római Birodalom, a gyarmatosítók szenvtelensége, a Harmadik Birodalom ostoba és önhitt őrjöngése, a legvéresebb sztálini diktatúra mind-mind kellékei, díszletei a „nagy előadásnak”, melyek során az aktuális birodalom mindig másokat elnyomva terjeszkedett, és mindig barbárnak tartotta azt, aki a határain kívül él. A mai globális világrend is ezt gondolja például a harmadik világról, de egyfajta gazdasági rasszistaként rangsort állítanak fel a többi országról, beleértve hazánkat is. Néhol elviselhető szinten jelennek meg, máshol totálisan elnyomják azt, ami helyi, ami csak az ott élőknek értékes
.
Hogy hol mit tesznek? Ezek a döntések mindig a központban születnek, mely ma már nem Róma, hanem a sötét irodák mélye. [Egyébként Róma soha nem volt valójában központ a szó nemes értelmében.] Ebből látszik, hogy a régi „hagyomány” sem változott: egy maroknyi kisebbség uralkodik a „birodalom” felett, tönkretéve a csendes többség életét.
Ez egy ezredéves folyamat, mely alól az emberiség mai napig nem tudott kiszabadulni. Mi erre a bizonyíték? Már a római kor előtt is úgy lehetett gyarmatosítani, birodalmat építeni, ha a birodalom vezető elitje megtalálta a tartományokban, a periférián azokat az ügynököket, akik az érdekeiben eljárnak. Ezek az ügynökök sokkal jobban ismerték a helyi szokásokat, és azt, hogy hogyan lehet kijátszani az adott tartomány eljárási rendjét, szokásjogát, és hogyan lehet csendben átalakítani az egész életet úgy, ahogy az a birodalomnak megfelel. A rómaiak ugyanezt fejlesztették tökélyre, csakhogy pont abba pusztultak bele (sok más birodalom mellett), hogy túl sok jogkört osztottak ki a perifériákra, tehát a központ véglegesen elgyengült. Az elgyengülést minden esetben az összeomlás követte: már túl sokat költöttek erejük fenntartására, és túl keveset a fejlődésre.
A fenti taktikát alkalmazza a cégvilág és az amerikai birodalom is, mely a globális világ fellegvára. Helyi ügynökeink a leányvállalatok, és a helyi, jól megfizetett és támogatott kormányok. Mivel ma már a nagy cégek támogatása is nagyban befolyásolja egy adott ország választási eredményeit (gondoljunk csak bele, egy párt miből finanszírozná a média-megjelenéseket, reklámokat…), az lesz helytartó, aki betartja a globális játékszabályokat. Hogy ezekbe mi nem fér bele? A saját nemzeti érdekek képviselete. Ezért egyre több a lázadó, a rendszer összeomlása egy-két évtized kérdése.
Csakhogy a multinacionális uralom nem úgy működik, mint a klasszikus birodalom: akár túl is élheti a központ összeomlását, legalább is ideig-óráig. [De nem fogja.] …[Összességében] elengedhetetlen , hogy helyi ellenállást is kifejtsünk, melynek legegyszerűbb eszköze a multinacionális termékek és bevásárlóközpontok teljes bojkottja. Magyarországon azt sulykolják, hogy ez nem működhet, mert a fogyasztókat, csak az árak mozgatják. Nem ezért nem működött eddig [az ellenállás], hiszen a „fogyasztók” pár országgal nyugatabbra és keletebbre is az árakkal törődnek, mégis mind a két régióban képesek voltak tönkretenni teljes cégcsoportokat azzal, hogy nem vásárolták termékeiket, mert tudták, hogy életminőségük javításának érdekében ez az ellenállás elengedhetetlen!
Hazánkban tehát az a baj, hogy nem tiszták a fejek.
Viszont saját és kollektív tapasztalat az, hogy ahol a valós információk terjedni kezdenek, ott a búvópatak folyammá válik, és az emberek elkezdenek figyelni magukra, belülre.
Példa: mikor Magyarországon az egyik környezetvédő szervezet okosan ismertette a közvéleménnyel (már azokkal, akiket elért szórólapokon keresztül…), hogy a hazánkban árult rágógumik többsége cukor helyett aszpartammal édesített, mely köztudottan káros anyag (visszafordíthatatlan agykárosodást és idegrendszeri zavarokat okozhat), több településen egyszerűen abba kellett hagyni a rágógumik árusítását, annyira nem volt rájuk kereslet.
A Danone-botrány idején hivatalos céges-kimutatáshoz nem lehetett jutni arról, hogy mennyit esett a cég forgalma, de azt nem lehetett nem észrevenni, hogy sok tisztességes boltos pultjairól eltűntek a danone termékei.
Ugyanígy kell eljárni minden egyes olyan multival, ami szűkösségünkből gazdagszik meg.
Ez a kitétel igaz a vízipar cégeire és a vízkészleteket vásárló új tulajdonosokra is, hiszen egyre vészesebben fogyó értéket birtokolnak, mely, mint az élet ajándéka, nem is lehetne magántulajdon. Ha nem teszünk semmit, a helyzet romolhat.
Tekintsünk a jövőbe!
Becslések szerint 20 év múlva a Közel-Kelet országaira fele annyi ivóvíz fog jutni, mint ma, de ez a mennyiség sem egyenletesen oszlik majd el. Sok jordániai városban ma is csak hetente egyszer folyik a csapból a víz. Marokkótól Irakig terjedő térség 75%-a sivatag, ahol a lakóknak állandóan súlyosbodó vízhiánnyal kell szembenézniük. Az izrali-palesztin viszonyban a jövő azt takarja, hogy a vízhiány évi 3-400 millió köbméter lesz, de elérheti az 5-600 milliót is. […]
Ahogy a népesség száma világszerte nő, a személyenkénti vízfogyasztás 20 évente duplázódik. (Ez persze nem úgy értendő, hogy 20 évente kétszer annyit iszik minden ember, hanem az őket kiszolgáló ipar és mezőgazdaság fogyaszt el arányaiban ennyivel több vizet.) Ennek hatása a maradék készletek kiszáradása [lehet], melynek következtében a mocsarak több, mint fele eltűnhet, sok folyó többé nem biztos, hogy eléri a tengert, a halászati területek 40%-a megszűnhet vagy veszélyessé válhat. És ezek még csak a mértéktartó és visszafogott ENSZ előrejelzései!
A főleg Ázsiában rohamos mértékben fejlődő ipari tevékenység a vizek negyedét használja fel, az egyre intenzívebb mezőgazdaság pedig a 65-70%-át. Mindössze a maradék 5-10% marad az embereknek! A gond pedig az, hogy az ipar és a mezőgazdaság „fejlődése” várhatóan még sokáig rombol, tehát ahogy fogy a víz, egyre többen nélkülöznek. Már csak azért is, mert a népesség növekedése kegyetlen:
Ázsiában:
2000-ben 3,7 milliárd lakos (ebből 1,35 milliárd városlakó)
2025-re 4,74 milliárd lakos (2,4 milliárd városlakó)
2050-re 5,22 milliárd lakos
A kevésbé fejlett országokban:
2000-ben 4,9 milliárd lakos
2025-re 6,6 milliárd lakos
2050-re 7,7 milliárd lakos
A fejlettebb államokban:
2000-ben 1,193 milliárd lakos
2025-re 1,241 milliárd lakos
2050-re 1,219 milliárd lakos
(Forrás: UN Population Division)
Tehát a növekedés még a szerényebb jóslatok szerint is megállíthatatlan, az új népvándorlások biztosra vehetők. Egy régió van, ahol nagyjából megállt a népesség gyarapodása, sőt még vissza is eshet a lélekszám: a „fejlett világ”. A népvándorlás célállomása tehát ez a régió lesz, mint ahogy már többször említettük ebben a kötetben. A felkészülést most kell elkezdeni.
A nélkülözők száma félelmetes arányban növekszik, az ENSZ népesedési osztályának előrejelzése szerint 2050-re 7 milliárdan nélkülöznek vizet, mintegy 60 országban.
A víz elérhetősége drámai, a „World Water Development Report” című nemzetközi jelentés felsorolja a víz terén legszegényebb országokat (ne feledjük, hogy vízhiányról évente 1000 köbméter alatt beszélhetünk!):
Kuwait (10 m3 elérhető személyenként évente!)
Gázai övezet (52 m3)
Egyesült Arab Emirátusok (58 m3)
Bahamák (66 m3)
Katar (94 m3)
Maldív-szigetek (103 m3)
Líbia (113 m3)
Szaúd-Arábia (118 m3)
Málta (129 m3)
Szingapúr (149 m3)
Félelmetes számok, gyakorlatilag az említett országok puszta létét veszélyeztetik, és ez még csak a 10 vezető ország.
[…]
Becslések szerint 20 év múlva a Közel-Kelet országaira fele annyi ivóvíz fog jutni, mint ma, de ez a mennyiség sem egyenletesen oszlik majd el. Sok jordániai városban ma is csak hetente egyszer folyik a csapból a víz. Marokkótól Irakig terjedő térség 75%-a sivatag, ahol a lakóknak állandóan súlyosbodó vízhiánnyal kell szembenézniük. Az izrali-palesztin viszonyban a jövő azt takarja, hogy a vízhiány évi 3-400 millió köbméter lesz, de elérheti az 5-600 milliót is. […]
Ahogy a népesség száma világszerte nő, a személyenkénti vízfogyasztás 20 évente duplázódik. (Ez persze nem úgy értendő, hogy 20 évente kétszer annyit iszik minden ember, hanem az őket kiszolgáló ipar és mezőgazdaság fogyaszt el arányaiban ennyivel több vizet.) Ennek hatása a maradék készletek kiszáradása [lehet], melynek következtében a mocsarak több, mint fele eltűnhet, sok folyó többé nem biztos, hogy eléri a tengert, a halászati területek 40%-a megszűnhet vagy veszélyessé válhat. És ezek még csak a mértéktartó és visszafogott ENSZ előrejelzései!
A főleg Ázsiában rohamos mértékben fejlődő ipari tevékenység a vizek negyedét használja fel, az egyre intenzívebb mezőgazdaság pedig a 65-70%-át. Mindössze a maradék 5-10% marad az embereknek! A gond pedig az, hogy az ipar és a mezőgazdaság „fejlődése” várhatóan még sokáig rombol, tehát ahogy fogy a víz, egyre többen nélkülöznek. Már csak azért is, mert a népesség növekedése kegyetlen:
Ázsiában:
2000-ben 3,7 milliárd lakos (ebből 1,35 milliárd városlakó)
2025-re 4,74 milliárd lakos (2,4 milliárd városlakó)
2050-re 5,22 milliárd lakos
A kevésbé fejlett országokban:
2000-ben 4,9 milliárd lakos
2025-re 6,6 milliárd lakos
2050-re 7,7 milliárd lakos
A fejlettebb államokban:
2000-ben 1,193 milliárd lakos
2025-re 1,241 milliárd lakos
2050-re 1,219 milliárd lakos
(Forrás: UN Population Division)
Tehát a növekedés még a szerényebb jóslatok szerint is megállíthatatlan, az új népvándorlások biztosra vehetők. Egy régió van, ahol nagyjából megállt a népesség gyarapodása, sőt még vissza is eshet a lélekszám: a „fejlett világ”. A népvándorlás célállomása tehát ez a régió lesz, mint ahogy már többször említettük ebben a kötetben. A felkészülést most kell elkezdeni.
A nélkülözők száma félelmetes arányban növekszik, az ENSZ népesedési osztályának előrejelzése szerint 2050-re 7 milliárdan nélkülöznek vizet, mintegy 60 országban.
A víz elérhetősége drámai, a „World Water Development Report” című nemzetközi jelentés felsorolja a víz terén legszegényebb országokat (ne feledjük, hogy vízhiányról évente 1000 köbméter alatt beszélhetünk!):
Kuwait (10 m3 elérhető személyenként évente!)
Gázai övezet (52 m3)
Egyesült Arab Emirátusok (58 m3)
Bahamák (66 m3)
Katar (94 m3)
Maldív-szigetek (103 m3)
Líbia (113 m3)
Szaúd-Arábia (118 m3)
Málta (129 m3)
Szingapúr (149 m3)
Félelmetes számok, gyakorlatilag az említett országok puszta létét veszélyeztetik, és ez még csak a 10 vezető ország.
